Hét olyan embert tudnék kiemelni, akik a legfontosabbak nekem, akik úgy érzem mindig mellett állnak. Pontosabban a szüleim, Bibu, és négyen akikről most írni fogok, mert ők azok akiket egy helyen ismertem meg.
Ha azt mondom, hogy a "második családom" olyankor leginkább erre a négy emberre gondolok...négy olyan emberre, akiknek a társaságában teljessen önmagam lehetek, akikkel mindig jól érzem magam bármit csinálunk, akik már akkor hiányoznak, mikor épp elköszönünk és akiknek a problémái fontosabbak a sajátomnál.
Akkor, olyan sorrendben, ahogy megismertem Őket. ^^
Vendelt még anno, szerintem valami véletlen volt, hogy megismertem és, hogy jóba lettünk...egy egész hetet ugyanott töltöttünk, mire pénteken tűnt föl, hogy őt én még nem is láttam. :D Aztán foggalmam sincs, hogy de a következő héten, mintha már több éve barátok lettünk volna...valahogynagyon gyorsan sikerült megtalálni azt a közös hangot...
Elég hamar megbíztam benne, pedig ez nem jellemző rám...de nem kellett sok idő, hogy el merjek neki mondani olyan személyes dolgokat, amiket nem sokaknak. És azt hiszem, remélem ez fordítva is igaz volt. ^^
Tipikusan olyan, mintha a kisöcsém lenne. Néha nagyon fel tud idegesíteni, de haragudni sosem tudnék rá. Akkor sem, ha végighúz a füvön, ha szinte eltemet a szalmában, telefirkálja a karomat, és még sorolhatnám. :D
Mert ő olyan, aki önzetlenül, mindig azt nézi, hogy másoknak hogy lehetne segíteni, és azokkal is mindig kedves, akik talán meg sem érdemelnék, mert ok nélkül bántják őt.
Alexát nem sokkal később ismertem meg és már az első pillanattól kezdve olyan volt, akivel nem lehet mást csinálni, csak neveni. : ) Mert kevés emberrel találkozok, aki egyfolytában, és ilyen őszintén mosolyog.
Aki sikítva rohan oda hozzád és megölel, akkor is, ha nemrég találkoztatok. Lehet, hogy vannak akik azt mondják rá, hogy álomvilágban él, hogy fiatalabb és nem ért meg bizonyos dolgokat. De ez nem igaz. Ő az aki mindig megmutatja, hogy mindig van miért nevetni és jókedvűnek lenni.
Ha kell, ha baj van, akkor viszont együtt érez, de nem csak együtt "sír" veled, hanem mindent megtesz, hogy felvidítson. És mindig fel is tud vidítani, a legapróbb dolgokkal is. Sokak vannak, akik tanulhatnának tőle.
Nincs benne egy csepp rosszindulat sem, és ott segít, ahol, tud.
És mikor vele vagyok, tényleg olyan érzés, mintha a húgommal sétálnék. : )
Mikor vége lett annak a nyárnak, mikor őket megismertem, akkor találkoztam Luxyval. Nem emlékszem teljessen, hogy lettünk ennyire jóban, de azt tudom, hogy mindig egy ilyen barátnőre vágytam...többet és jobbat nem is kívánhatnék, és nem is lehetne. Ő az aki mindig mellettem áll, bármi történik, és akinek akármit elmondhatok, akivel mindent meg tudok beszélni. Van, hogy leülünk valahova, vagy lefekszünk a fűbe és csak beszélgetünk, mindenről...máskor, ha fáradtak vagyunk, nincs semmi témánk, csak nevetünk és értelmetlen történeteket gyártunk. :D
Ő az, akit sosem neveztem testvéremnek...pedig vannak helyzetek, amikor tényleg olyan, mintha az lenne. Talán az ikrem lehetne, akivel egyszerre hasonlítunk és különbözünk is. Sokszor mintha olvasnánk egymás gondolataiban.
Van, hogy nekiállunk a suliban ~gyilkolni~ egymást, de úgy, hogy már teljesen komoly...hogy néha már szinte sírok. (jobb esetbben a nevetéstől :D) aztán átöleljük egymást, és folytatjuk amit előtte csináltunk.
Ő az aki a legőszintébb, és bármilyen társaságban mosolyog és önmagát adja. Olyan, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Zoli az, akit, ha belegondolok nem is ismerek olyan régóta...sőt, arra sem emlékszem, hogy ismertem meg, mert mintha egyik napról a másikra történt volna.
Tökéletesen olyan ember, amilyet én mindig is bátyámnak szerettem volna.
Olyan, aki mellett képtelenség szomorúnak lenni...elég pár szót beszélnem vele, és a legmélyebb rossz kedvem is egy perc alatt elmúlik.
Azt hiszem, őt nagyon sokan olyannak látják, aki mindig csak nevet, poénkodik, vagy talán komolytalan. Pedig kevés olyan embert ismerek, akivel ennyire jól el lehet beszélgetni, bármiről és bármennyit. Úgy érzem, tényleg megért és nem csak rábólint arra, amit mondok, hogy "aha, értem". Talán ezért bízok meg benne annyira, hogy elmondjam neki a problémáimat.
Nagyon becsülöm, sőt talán irigylem is tőle a kitartását...erre lehet, hogy most azt mondaná, hogy pont az ő kitartását? De igen. Akármit mond, nem könnyű neki mostanában, és mégis megcsinálja, amit eltervezett.
Nem tudom mi volt, amíg még nem ismertem őket, amíg nem találkoztam velük minden héten, vagy minden nap...egyszerűen vissza sem tudok emlékezni, hogy volt ilyen is.
Nagyon sokat jelentenek nekem mind a négyen, el sem tudnám mondani mennyit. Jobb barátokat kívánni sem lehetne. : )
Szóval köszönöm.
~hina~
